„Az ÉG felé minden KERT végtelen”

Minden mű a befogadóban ér véget
Újságunk áprilisi számában Balla Andrással beszélgettünk

Az önkifejezés iránti vágy sokak – nem megalapozatlan – véleménye szerint egyidős lehet az emberiség történetével. A képek végigkísérik történelmünket: a barlangarjzoktól kezdve a monumentális freskókon át egészen a modern kor fényképeiig mindenhol és mindenkor jelen vannak, megörökítik a pillanatot és továbbadják az eljövendő generációknak.
A képek szerves részei a kollektív emlékezetnek. Dokumentálnak, üzeneteket továbbítanak, gyönyörködtetnek, elgondolkodtatnak vagy épp elborzasztanak. Hatással vannak ránk.
Hosszú út vezetett el az első, kezdetleges kis rajzoktól a modern fényképekig.
Régen könnyű volt meghatározni a képek művésziségét: korok, korstílusok szelték át a történelmet, harmóniában volt a képzőművészet, a zene, az irodalom. A művészet jól elkülönült a hétköznapoktól. Manapság azonban már nem olyan egyszerű a szegmentálás. Mindenki készít fényképeket. A mobiltelefonok kameráival bárki bármikor bármit megörökíthet. Százmilliós nagyságrendű fénykép készül el egyetlen nap leforgása alatt. Az életünk szerves részévé vált. Épp ezért nehéz meghatározni, honnan és mitől válik egy elkészült kép művészeti alkotássá? Egyáltalán mikor beszélhetünk elkészült képről?
Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Balla András esztergomi fotóművész segítségével.

Balla András 1945. november 18-án született a bajorországi Pocking-Táborban, édesapja Balla András, édesanyja Illés Júlia volt. Gyermekkorában Szarvason élt, ahol édesapja az Arborétum igazgatója volt. Általános iskolába Szarvason és Balatonbozsokon járt, középiskolai tanulmányait a Veszprémi Vegyipari Technikumban végezte, majd 1965 és 1970 között a Kertészeti Egyetem Kertművészeti és Kertépítészeti szakán tanult, ahol kert- és tájépítészeti diplomát szerzett. 1977-1978-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen környezetvédelmi szakmérnöki tanulmányokat folytatott, 1984-ben vezető tervezői diplomát kapott. Az 1970-től  Esztergomban él, a város és Komárom-Esztergom vármegye művészeti életének is aktív résztvevője és szervezője. 1973-ban megalapította az esztergomi neoavantgarde STB-csoportot (Sipeki Gyula, Tamási Péter, Balla András), amely éles társadalomkritikai hangvétellel árnyalt kiállításokat, fotó-akciókat szervezett és rendezett. Megalapítója az Esztergomi Art Fotográfiai Stúdiónak, majd 1976-ban az STB-Csoport közreműködésével az Esztergomi Fotóbiennálénak, melynek 1990-től a művészeti vezetője csakúgy, mint  a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS, Budapest). 1994-től az EFB nevét módosították, Esztergomi Fotográfiai Biennálé néven működik ma is, amelyet az experimentális és intermediális fotográfia fórumának a létrehozása,, a kísérletezés igénye hívott életre (intermediális műfajok, fotogram, szekvencia, színezett fotó, képzőművészeti fotó, stb.) Országosan elismert MAOE művészekből 1991-ben megszervezi és megalapítja az Esztergomi Művészek Céhét (EMC), melynek egyben a névadója is. Az esztergomi fotóművészeti hagyományokra alapozva rendkívül tevékeny szervezőmunkát fejt ki kiállítások, biennálék szervezésében, az alkotói feltételek megteremtésében, kiadványok közreadásában. Számos fotóművészeti kiadvány szerkesztője, írója, munkáit több tematikus kötetbe rendezve adta közre. Az 1970-es évek közepe óta rendkívül aktív résztvevője a magyar fotográfiának: önálló kiállítások sorát rendezte és rendezi idehaza és külföldön (Tenerifétől New Yorkig), csoportos kiállítások állandó résztvevője, számos díjat és elismerést kap, ösztöndíjak sorozatának elnyerője, ezt gyümölcsöztetve sokat utazik, külföldi kapcsolatokat köt és ápol. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, városunk Pro Urbe díjas alkotója, aki számos kitüntető cím birtokosaként a tavalyi évben vehette át a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdíját. 

Bizton állíthatjuk, hogy nem sok olyan esztergomi van, aki ne találkozott volna már élete során Pro Urbe díjas fotóművészünk nevével, alkotásaival. Azt viszont már talán kevesebben tudják, hogy alapvetően ő nem fotósként, hanem kertmérnökként, kert- és tájépítészként kezdte pályafutását. 1984-ben például az esztergomi Várhegy komplex kertépítészeti tervét készítette és kivitelezte. Adta magát a kérdés, hogyan és mikor fordult a fényképészet felé?

- A fényképezés viszonylag későn, 26 éves koromban lett fontos számomra. Mármint a művészi fotózás. A kertek iránti szenvedély sokkal hamarabb jelen volt. Édesapám botanikusként a Szarvasi Arborétum igazgatója, így gyermekkoromtól szerves része volt életemnek a nagykert. Emellett édesapám elismerten jól fotózott, szerette volna, ha én is ezzel foglalkoznék, de engem sokkal jobban vonzott a rajzolás és a festés. Fényképezni igazából praktikus okokból kezdtem el. Miután végeztem az egyetemen, sokfele jártam, gyűjtöttem a különböző kerti elemeket, népi motívumokat, ezeket pedig mindig igyekeztem lerajzolni. Amikor azonban társasággal mentünk valahova, erre nem volt idő. Ha megláttam egy fa templomtornyot, én azt le akartam rajzolni, de a többiek unták, hogy mindig rám kell várni, így az egyik ismerősöm adott egy gépet, hogy fotózzam le, és majd otthon lerajzolom. Tehát az első fényképészeti élményeim praktikus, dokumentatív jellegűek voltak. Érdekes azonban, hogy a már lerajzoltak után fejből, emlékezetből is bármit le tudtam rajzolni, de ha már lefényképeztem, utána nem ment. Ennek a dokumentatív erőnek volt egy másik aspektusa is. Amikor olyasvalamit láttam egy kertben, amit ha elmesélek, nem hiszik el, ha pedig lerajzolom, azt hitték, kitaláltam. Mint a csigaházakból kirakott szobányi nagy parlament épülete. Így hát maradt a fotózás, mint hiteles eszköz. De a művészi fotózás jóval később, 26 éves korom körül kezdett igazán érdekelni. Két hivatásom van: a kertművészet és a fotográfia. Ezért hát elkezdtem kerteket fényképezni, így hoztam össze ezt a kettőt.

- A beszélgetés ezen pontján felmerült a kérdés: mit is jelent az, hogy művészi fényképészet? Hol a határ a dokumentáció és a művészet között?

- Nagyon nehéz meghatározni, mitől, honnantól művészet ez. Fábián László író fogalmazta ezt meg igen frappánsan: „mi a különbség az epigramma és a távirat között?”

- Kinek a munkássága volt a legnagyobb hatással Önre? Kit/kiket tekint példaképének?

- Rám a legnagyobb erővel képművészeti szempontból a Műcsarnokban látott Josef Sudek kiállítás hatott (1984). Ekkor vált bizonyossá bennem, hogy egy gondolatiságot, tökéletességet sugárzó eredeti fekete-fehér kópia mennyivel többet mutat meg magából, mint annak a kinyomtatott mása, - ugyanúgy, mint akár egy Fra Filippo Lippi festmény. Sudek képeit már 1966-ban az egyetemen megismertem, hála Balogh András festőművész és kertesztéta tanáromnak. "Én mindig csak azt fotóztam, ami érdekelt, amihez valami szerelem fűzött."  - Sudek e vallomása rendkívül fontos számomra. Emellett ő egy több szempontból is érdekes művész: miután elveszítette fél karját, onnantól kezdve csak állvánnyal és főleg nagyfilmekkel (síkfilmekkel) dolgozott. Így tehát nem nagyítással, hanem kontakt másolással készítette a képeit. A nagyítás ugyanis tónusvesztéssel járt volna, a másolással ezzel szemben sokkal több árnyalat kerül a képre.
Már csak az esztergomi vonatkozása miatt is nagy hatással volt rám André Kertész.
Makovecz Imre. Emberi és összművészeti értelemben máig meghatározó számomra az a sok négyszemközti beszélgetés a mártélyi Tiszánál, melyek hitről, magyarságról, panteizmusról, antropozófiáról, Rudolf Steiner épületeiről, a Goetheanum kupolájáról folytak. (Az első Műcsarnok rendezte retrospektív kiállításomat is ő nyitotta meg 1995-ben).
Munkásságom legjobb ismerője Fábián László író, aki támogatta az STB-Team 1976-os ötletét az Esztergomi Fotográfiai Biennálé megalapítására, sőt aktívan segítette annak megvalósulását s az esztergomi fotóművészeti törekvéseknek a kibontakoztatását. Sok könyvem mellett ő írta az MMA monográfiám szövegét is.

- Mikor és hogyan került birtokába a legelső fényképezőgépe?

- Az első gépemet, egy 9x12-es készüléket még édesapámtól kaptam. De amivel már komolyabban alkotni kezdtem, azt 26 éves koromban vásároltam magamnak, az egy Exakta Varex típusú fényképezőgép volt. 5 éven keresztül csak ezt használtam, nem egy díjnyertes kép (mint például az „Apa lettem” című) ezzel készült. Ennek már cserélhető objektíve volt, és kifejezetten alkalmas volt közeli képek készítésére: nőszirmok, kökörcsinek, hajnali harmatcseppek, virágok és virágrészletek készültek ezzel főképpen a Pilisi Parkerdő részére.

- Mi az oka annak, hogy művészi alkotásai során kizárólag analóg technikával dolgozik?

- Sudek mester mondta egyszer: "Minden szépség a titokzatosságban rejlik." A filmes fotózásnál az exponálás pillanatában egy ún. latens, azaz rejtett kép keletkezik, amit vegyi eljárással még elő is kell hívni, így van benne egyfajta fokozatosság. Mostanában egyre többen térnek vissza a digitális technikáktól a hagyományos, filmes fotózásra. Hogy miért? Mert előbújik belőlük a gyermeki kíváncsiság. Egy analóg képnél várni kell, amíg előjön a negatív, így addig végig ott motoszkál az emberben a kíváncsiság, hogy mi lehet a képen. Utána lehet színezni, előhívni. Megvan mindennek a fokozata. Márpedig ez egy művészetben igenis fontos. A digitális ezzel szemben magában hordozza az azonnaliságot. Valóban, elvitathatatlanul nagy előnye a gyorsaság. Ez a váltás nagyjából 3 évtizede kezdődött el, és akkor még hatalmas szenzációnak számított. Elismerem, van számos előnye is, magam is használok digitális gépet, ha azonnali dokumentálásra van szükségem, de számomra riasztó az azonnalisága. Akkora váltás ez, mint amikor a síkfilmek után feltalálták a mozifilmeket használó kamerát (Leica). Hatalmas előnye volt a mozgékonysága, nem kellett állványt cipelni mindenhova, épp ezért szélesebb körben kezdett elterjedni a fényképezés. Amíg az állványos-síkfilmes időszakban napi 1-2 kép készült, addig a leica napi 100-200 kép elkészültét is lehetővé tette. Ma pedig, amikor már a telefonunk is egy digitális fényképezőgép? Megszámlálni se lehet. De ezek a képek nem időtállóak. Elvesznek. Egy képet meg lehet fogni, el lehet rakni. Az a kép, ami ki van nyomtatva, alá van írva, abból az az egy darab a hiteles, a művész arra ad garanciát. Egy digitális képet nem lehet megfogni, elrakni. Annak látványa függ a monitortól, a színek, tónusok, amik egy művészi kép elengedhetetlen, szerves részei, elvesznek, hiszen ahány monitor, annyi féle árnyalat.
Az azonnaliságot említettem. Nem lehet elmenni szó nélkül a polaroid technika mellett, ami szintén azonnali, mint a digitális képek, de mégsem lehet összehasonlítani őket. Hiába egyetlen pillanat, teljesen más az anyag, a technika. Véleményem szerint egy polaroiddal készült kép nem lehet nem műalkotás: arra az egyetlen pillanatra ugyanis nagyon rá kell készülni, meg kell komponálni, fontosak a fények, az elhelyezkedés. Itt nem lehet hibázni. 

- Mi inspirálja Önt? Hogyan készül el egy Balla-kép?

- A saját élményeim. Ha valami megérint, azon elkezdek gondolkodni, és ezt a bennem élő képet vetítem ki. De ezek a képek bennem vannak. Alapvetően filozofikus alkat vagyok, van bennem egyfajta aggodalom a jövő felé, egy félelem, hogy az emberiség el fogja pusztítani önmagát. Ha megszületik bennem a kép, akkor jön az érzés, hogy ezt meg kell csinálnom – és addig megyek, amíg meg nem csinálom. Nem mindig azonnal dolgozom ki, van, hogy megvárom a megfelelő alkalmat. Máskor pedig megkomponálom magamnak az alkalmat. Az Ádám című képemhez például 20 évig vártam, nevelgettem, nézegettem a páfrányokat, mire megszületett bennem a kép. Van egy erdélyi uborkás üvegem. Gyönyörű szép üveg. Abba gyűjtöm azokat a gyufaszálakat, amiket ellobbantottam. Szeretném ezt lefotózni. Aztán meggyújtani ezeket az ellobbant gyufaszálakat, ezt is megörökíteni, majd azt a pillanatot is, amikor az üveg szétrobban, végül pedig a hamut. Ez még egy nagy tervem. Umberto Eco mondta A nyitott mű című alkotásában, hogy minden mű befejezetlen, a befogadóban (olvasó, néző) ér véget. 

- 1984-ben volt André Kertész utolsó kiállítása Esztergomban, ahol maga a mester is jelen volt, és Ön részt vett ennek a kiállításnak a megszervezésében. Milyennek találta akkor Kertészt? 

- Korábban is volt már kiállítása, amit szerveztünk neki, de ’84-ben azt szerettük volna, ha ő is itt van. Ezért Iványi László kiment hozzá New Yorkba, személyesen kérte fel. Így érkezett el a kiállítás. Nagy szenzáció volt, végigjártuk vele azokat a helyszíneket, amiket fotózott a városunkban, és le is fotózták őt ott. Meglepett az energikussága. Feljött a műtermembe is, és megdicsérte a képeimet és a gondolkodásmódomat is. Akkor ez számomra nagyon megdöbbentő volt, hogy a képeim alapján ráérzett a gondolkodásomra. Elképesztő hatással volt rám a jelenléte, hiszen már akkor is – és ma is – nagyon csodáltam, csodálom őt. A jelenléte már önmagában felfelé húzott. Mindemellett egy nagyon csendes embernek ismertem meg. Volt valamiféle hamiskás derű az arcán, ami végtelenül emberivé tette őt. És szerény volt. Ez nagyon fontos ismérve. 

- Véleménye szerint mi lehet az oka annak, hogy Kertész képei ennyire meghatározóak a mai napig is?

- Ami rám a leginkább hatott, az az, ahogyan az egyszerűséget gyönyörűen tette naggyá. A mai napig nem tudom, mitől olyan jók a képei. A személyes találkozásunk után volt bennem egy hatalmas késztetés, hogy megtaláljam Kertész lelki mozgatóját. Van neki egy nagyon fontos mondása: „Amikor fényképezek, igyekszem tisztességes lenni önmagam iránt, nem nézek sem jobbra, sem balra”. Talán ez lehet a titka: hogy minden képében a valóságot láthatjuk, nem lehet hamisítással vádolni. 

- Mit gondol, mitől válhat egy fénykép időtálló műalkotássá?

- Nehéz erre válaszolni, hiszen egy nagyon fiatal művészeti ágról beszélünk. A fényképészetnek nincs több ezer éves története, hagyományai, mint más művészeti ágazatoknak. Egy alig 185 éves műfajról beszélgetünk, aminek ráadásul még az is vita tárgyát képezi, honnan számoljuk a kezdetét? A camera obscurától, ami már a reneszánsz előtt is létezett? Vagy az első tényleges fénykép elkészültétől, amikor már megvolt az anyag is, amire lehetett fényképezni? Mindenesetre ez a 180-185 év nagyon kicsi intervallum az összes többi művészeti ághoz képest. A kortárs művészetek egyébként is sajátos helyzetben vannak. A fényképészet igyekszik alkalmazkodni a hozzá talán legközelebb álló művészeti ág, a festészet stílusához. Épp csak most nem beszélhetünk egységes korstílusról, mint amilyen a barokk, a klasszicizmus vagy épp a reneszánsz volt. De ma már vannak még fiatalabb képzőművészeti ágak: a videoművészet, fényfestés, vagy a lézert és hologramot alkalmazó  művészek, mint pld. a világhírű Csáji Attila festőművész, kinek fantasztikus tárlata  júniusig látható a Vigadóban, vagy nemrég zárult a csaknem 60 éves számítógépes grafika első művelőjének, Vera Molnárnak elképesztő kiállítása, ajánlom a zseni Maurer Dóra csodás számítógépes műveit is. Ugyanakkor én azt tapasztalom, hogy a fiatal művészek között jellemzővé kezd válni a harsányság, a durvaság, az obszcenitás. Mintha a mély gondolkodás már nem lenne divat. 

- Végezetül mit tudna javasolni az amatőr, kezdő fotósoknak? 

- Mindenekelőtt ÖSZMŰVÉSZETBEN gondolkozzanak. Egy templom, amihez közelítve feltárul az épület szépsége, arányai, majd meghitt belső tere a beszűrődő fényekkel, csillanó színes ablakokkal, festményekkel és szobrokkal, szép, elcsöndesedő, majd éneklő emberekkel, orgona zengésével és békességgel, együttléttel. Akárha egy bükkösben, erdőben, vizeknél vagy parkban sétálnak, engedjék hatni magukra a világ, a természet rezdüléseit, jelzéseit. S merjenek csöndben lenni, merjenek a gondolataikkal szembesülni. Nagyon kerüljék a lájkolgatósdit, mert tévútra visz. Ha komolyan gondolják a fotózást, keressenek pályázatokat, ahova kiállításra kész állapotú képeket kell beküldeni, és ahol szakmai zsűri ítéli meg a munkájukat. Olyan képet, ami a falon jelenik meg, nem pedig monitoron, mert – mint azt korábban is említettem – ez utóbbi színek és tónus szempontjából nagyon félrevisz. Akinek pedig nem számít a szín és a tónus, az ne is fényképezzen. Látogassanak el galériákba, kiállításokra, nézzenek képeket. Nézzék meg világhírű alkotók képeit, hogyan, miként csinálták. Menjenek el szakkörökre, oktatásokra, nyári táborokba. Az esztergomiak igen szerencsések. Csodálatos festményeket, műkincseket, várat, épületeket, templomokat láthatnak egy kedves kis sétával, megemlítem "kedvencemet", azt a barokk orgonát, mely a belvárosi templomot ékesíti. Ez már önmagában is inspiráló egy képalkotónak. Természetesen a szentendrei és a közeli pesti múzeumok tárlatai is könnyen elérhetők. Műcsarnokbeli tárlata kitűnő világhírű fotós barátomnak, Benkő Imrének ápr. 7-ig látható.  Képek iránt érdeklődőknek ajánlom nézegetni a neten  a közelmúlt s a kortárs – magyar, cseh, olasz és francia -  alkotóinak a műveit: Zoltán Nagy,  G.Brassai,  R. Doisneau, A. Kertész, J.Sudek, J.Koudelka, H.J.Lartigue,  H. Cartier-Bresson, Kepes György, Reigl Judit, Molnár Sándor, Konok Tamás, Kondor Béla, Szentessy László, s még néhány szobrász, akitől sokat tanulhatunk fényről és világról: Borsos Miklós, NaGáMi,  Szabó Tamás, Szőcs Miklós TUI, stb. stb...
Régen a képzőművészek, szobrászok eljártak kiállításokra, ahol a híres mesterek műveit kezdték el másolni, így gyakoroltak. A fényképészetben ez nincs meg, viszont a kompozíciót, a fényeket el lehet lesni. Aztán ha a saját felvételeik közül jónak ítélnek meg valamit, azt alakítsák át valódi képpé, tegyék el, hozzanak létre így egy lapozható portfóliót, amivel majd be lehet már mutatkozni.