24. március 14. 15:56 csütörtök (55 napja)
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Esztergomban
Dr. Süli Attila őrnaggyal, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatójával idéztük fel a szabadságharc történéseit
„Holtnak hittek, midőn csak álvánk/A tespedő idők szerint”
Ahhoz, hogy megértsük Esztergom szerepét és jelentőségét a szabadságharc ideje alatt, fontos ismernünk a város történelmi helyzetét is. A XIX. században járunk: ekkora már Esztergom visszakapta szabad királyi város rangját (1708-ban), vele az iparűzési, gazdasági, vám-, kereskedelmi, pallos- és polgárjogait, a törvénykezést, bíráskodást, örökösödést, közigazgatást is beleértve. Az esztergomi érsek 1715-től a hercegprímási címet is viselte. Az első polgármestert az udvari kamara engedélye alapján 1808-ban választották, addig a bíró állt a város élén. A város a 19. század elejére fontos regionális piacközponttá vált. Ebben nagy szerepet játszott a dunai kereskedelmi hajózás – melynek a forradalom szempontjából is hatalmas szerepe lesz. A török hódításkor elmenekült érsekség csak 1820-ban tért vissza, majd két évre rá, 1822-ben megkezdték a bazilika építését, melyet 1856-ban szenteltek fel. A reformkor szele tehát Esztergomba is elért.
Fontos még a város akkori szerkezetének ismerete is: Esztergom vármegye közigazgatási egység volt a Magyar Királyságban. A 13. századtól 1867. április 15-ig a mindenkori esztergomi érsek volt a vármegye főispánja. A ma ismert Esztergom az akkori 4 „testvérvárosból” jött létre, melyek akkoriban még különálló városok voltak: a tulajdonképpeni szabad királyi városra, a Vízivárosra, valamint Szentgyörgymezőre és Szenttamásra.
A ’48-as eseményekhez még egy fontos információ a város vallási összetétele: noha Esztergom a magyar katolikus egyház központja, szép számmal életek a városban zsidók is: okleveles források már 1050-ben egy esztergomi zsinagógáról szólnak. A reformkorban Esztergom befogadott zsidó kereskedőket, iparosokat, akik templomot, később imaházat, majd zsinagógát emelnek maguknak, amelyet a II. világháborúig rendeltetésszerűen használt a városi és a környékbeli zsidóság. Ők jellemzően Szenttamáson éltek.
„Gyorsan gyült a maroknyi tábor,/Az ellenség haladta százszor”
Így köszöntött be Esztergom életébe az 1848. esztendő, amikor a világ felforrni látszott: februárban Párizsban, március 13-án pedig Bécsben tört ki a forradalom, melynek hírére a magyar reformerek sem maradtak tétlenek. A március 15-i pesti forradalom sikerének történetét kisiskolás korunk óta évről évre felidézzük, annál kevesebb szó esik azonban az esztergomi eseményekről. Márpedig – mint azt dr. Süli Attila lapunknak elmondta – itt sem tétlenkedtek az emberek, bár a helyi vonatkozása a szabadságharcnak még mindig nincs feldolgozva. Noha városunkban valóban nem voltak jelentős összecsapások, az azonban mégsem igaz, hogy nem történt semmi. Magyarország első városa – mint a történelem során oly sokszor – 1848-ban is megmutatta, hogy „méltó régi nagy híréhez”.
„Állj be, pajtás, katonánk!”
A március 15-i pesti események nagyon hamar eljutottak Esztergomba – ebben nagy szerepet játszott a dunai hajózás, hiszen az áruk mellett a hírek is érkeztek. A fenti napon a pozsonyi országgyűlés határozatban mondta ki a nemzetőrség szükségességét, mely még aznap be is került a 12 pont közé. De mi is az a nemzetőrség? „Az 1848. évi polgári átalakulás alapvető és egyik legjelentősebb vívmánya volt Magyarországon” – fogalmazott Őrnagy úr, aki röviden ismertette is a szervezetet, melynek mintájául a nagy Francia Forradalom nemzetőrsége szolgált. Mint szinte minden szabad királyi városban, így Esztergomban is létezett már a napóleoni háborúk óta a polgárőrség intézménye, mely azokból a tehetős polgárokból alakult, akik a helyi katonaság hadszíntérre vonulása után is biztosították a közrendet. Noha a központi hatalom nem ellenezte ezek létezését, anyagi és felszerelési támogatást nem biztosított számukra, azt a tagoknak maguknak kellett megoldaniuk. Az esztergomi polgárőrség létszáma 180 fő volt, és ugyanennyi lőfegyverrel rendelkeztek.
Március 18-án a négy „testvérváros” közös határozatot fogadott el a nemzetőrség felállításáról, valamint már ekkor felmerült az igény arra, hogy egy város legyenek, mely azonban még jó ideig nem valósulhatott meg. A nemzetőrség viszont annál sikeresebb volt: március 22-én kezdődött meg a jelentkezők beírása. Fontos itt a dátum, hiszen ekkor még nem szentesítették az áprilisi törvényeket, melynek XXII. cikke kötelezett szolgálatra minden olyan 20-50 év közötti férfit, aki eleget tett a törvénybe foglalt paramétereknek – ennek a későbbiekben fontos szerepe lesz, teszi hozzá Süli Attila. Márciusban azonban még nagyon is spontán és önkéntes alapon zajlottak a szerveződések. Esztergomban szép számmal vállaltak szolgálatot a polgárok. Március 29-én népgyűlést tartottak, melyről a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmánynak április 1-jén kelt levélben számoltak be, ahol többek között arról is tájékoztatást adtak, hogy Esztergomban jelenleg 180 fő fegyveres polgárság mellett 660 személyt írtak össze március 22-e óta. Ugyanebben a levélben 600 db lőfegyvert igényeltek, valamint arról is tájékoztatták az illetékeseket, hogy a városban jó a közbiztonság, de „a nép a zsidóság irányába nagy ellenszenvet tápálál”.
„Csak a holttestemen át!”
Vizsgáljuk meg kicsit a zsidóság helyzetét ebben a korban. Hiszen amikor az önkéntes nemzetőrökről beszélünk, fontos szempont az is, hogy köztük is szép számmal megjelentek. Hogy miért? Ez az a kérdés, amire már akkor is százak keresték a választ – nem minden rosszindulat nélkül. Erről Weisz Márton így fogalmazott: „Könnyű a felelet. Mert a zsidó szívekben is visszhangot vert a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolata. Mert az évszázados törvényenkívüliség megszűnését, vallásuk szabad gyakorlatát ígérték nekik és várták az új mozgalomtól. Mentek a zsidó honvédek azért, mert az évszázados közös sors testvérré forrasztotta a keresztény magyart és a zsidó magyart.” Ezek ismeretében joggal merül fel a kérdés a Kedves Olvasóban, hogy mégis mi lehetett akkor az oka annak, hogy zsidóellenes zavargások ütötték fel a fejét városszerte? Nos itt jön képbe a bécsi kormány, akik nem nézték jó szemmel a hazánkban zajló szerveződéseket, és aknamunkát kezdtek végezni az ország belsejében annak érdekében, hogy szétzilálják a frissen alakult nemzetőrségeket. Ennek legkézenfekvőbb eszköze az ősi módszer: a zsidók ellen lázítani a népet, ami, ha kellően sikeresen zárul, azzal okot adnak a bécsi udvarnak a fegyveres beavatkozásra. Esztergomban is sikeres volt az agitáció, az emberek egyre intenzívebben zúgolódtak, fenyegetődztek, arra is volt precedens, hogy fényes nappal kifosztottak egy zsidó üzletet. A történet március 31-én este eszkalálódott, amikor a felhergelt tömeg megindult Szenttamásra (ahol a legnagyobb számú zsidó lakos élt), hogy erővel lépjenek fel ellenük. A vérontás borítékolható lett volna, ha nincs egy bátor ember, aki kiállt a tömeg elé, és a zúgolódást túlharsogva elkiáltja magát: „Csak a holttestemen át!” A tömegre a váratlanság letaglózó erejével hatott ez a merész kiállás, és megtorpantak. Az illető – kihasználva pillanatnyi helyzeti előnyét – egész addig szóval tartotta a tömeget, míg meg nem érkezett a katonaság, ám beavatkozásra nem volt szükség, a tömeg elvonult. Ki volt ez a bátor ember? Ha az 1848/49-es esztergomi eseményekből csak egy embert emelhetnénk ki, akkor az biztosan ő lenne: nevezetesen Besze János. A kortársak hajlamosak voltak mindent a bécsi udvari pártra, a „kamarillára” kenni, de a zavargások fő okai a városokban fennálló társadalmi és szociális feszültségek, ellentétek voltak. – teszi hozzá Süli Attila.
Besze 1811. július 2-án született Szendrőd községben, szülei nagy hangsúlyt fektettek taníttatására. Ifjú jogászként már Kossuth Lajos baráti köréhez tartozott, részt vett az Országgyűlési Tudósítások szerkesztésében. 1836-ban Esztergomba költözött, ahol ügyvédi irodát nyitott. „A XIX. század reformeszméitől átitatott, talpig magyar, bátor fellépésű, merészhangú férfiú volt, aki egyhamar központjává lett a városi politikai életnek.” – emlékezett meg róla Weisz. Pinke János főbíróval együtt aktív szerepet vállalt az esztergomi nemzetőrség szervezésében, melynek első és tényleges parancsnoka lett. Szónoki képességei legendásak voltak – mint azt a zsidóellenes rendbontók megfékezésekor már láthattuk. Ennek folyományaként nemzetőröket rendelt Szenttamásra a további atrocitások elkerülése érdekében, valamint a városi népgyűléseken beszédekkel igyekezett megbékíteni az esztergomi polgárokat, melyben nagy segítsége volt Meszéna János. Miután az áprilisi törvények kötelezővé tették a nemzetőrséget, annak április 30-án hivatalosan is parancsnoka lett Besze, ezen a napon 1278 fő nemzetőr esküdött fel a magyar zászlóra. Az első népkéviselő-választást 1848. június 2-án tartották, ahol egyedüliként Besze indult, így ő lett Esztergom első országgyűlési képviselője. Ezt követően még kétszer lett képviselő. A szabadságharc bukása után az osztrák hatóságoknak első dolguk volt, hogy lefoglalják a város hősének, Besze Jánosnak minden ingó és ingatlan vagyonát. Magának Beszének is menekülnie kellett, hiszen az élete veszélyben volt, ám 1851-ben az osztrákok elfogták, és 10 év börtönre ítélték, melyből 9 évet le is töltött, majd 1861-ben újra feltűnt Esztergomban. 1860. október 20-án Ferenc József kiadta az ún. októberi diplomát, amely a magyar országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba. A fejleményekre reagálva december 17-én összeült az esztergomi értekezlet, ahol a még mindig érvényben lévő 1848. évi V. törvénycikk alapján kidolgozták egy esetleges képviselőválasztás lebonyolítását biztosítani hivatott rendelkezéseket, majd kezdeményezték az országgyűlés összehívását, a választások kiírását. Ferenc József megengedte az 1861-es választások kiírását, ahol ismét Beszét választották meg. Ezt követően 1865-ben (a Deák-párt programjával) sikerült harmadszor is bejutnia az országgyűlésbe, ám ezúttal nagyon szoros küzdelem alakult ki a posztért. Kihívója a papság által erősen támogatott Meszéna volt, akit mindössze 4 szavazattal tudod legyőzni. Az 1868-as választásokon már nem indult. 1869-ben elfogadta a pénzügyi törvényszék elnökségét, majd az intézmény megszűnését követően nyugdíjba vonult, élete hátralevő részében Aradon élt, itt is hunyt el 1892. október 16-án 81 esztendős korában.
„Tell bajnokit, mig küzködének,/Óvák, rejték a sziklabércek”
Kanyarodjunk vissza 1848-ba. Felállt és esküt tett tehát az esztergomi nemzetőrség. Július 7-én Mészáros Lázár hadügyminiszter az esztergomi nemzetőrség zászlóaljparancsnokává nevezte ki és egyben országgyűlési képviselő is volt – mely tisztségétől összeférhetetlenség okán szabadságot kért tiszti működése idejére. Ekkor már szentesítették az áprilisi törvényeket, melynek értelmében a hadügyminisztérium ideiglenesen, szükség esetén átvezényelhette a nemzetőr alakulatokat más településekre. A délvidéki szerb, majd horvát konfliktusok miatt az első felelős magyar kormánynak fel kellett készülnie az önvédelmi harc lehetőségére, továbbá különösen fontossá vált a magyarországi várak és erődök biztosítása is. Mint közül az egyik legnagyobb jelentőségű a komáromi volt, mely Közép-Európa legjelentősebb erődrendszerei közé tartozott – emelte ki Süli Attila. Az erőd parancsnoka Friedrich Wilhelm Mertz császári-királyi altábornagy volt, aki bár idegenkedve figyelte a magyar kormány törekvéseit, látszólag együttműködött azzal. Batthyány azonban gyanakvással figyelte őt, és jobbnak látta, ha megbízható alakulatok kezébe kerül ez a stratégiailag is fontos helyszín. 1848. augusztus 8-án érkezett Mészáros hadügyminiszter rendelete, melyben az Esztergom vármegyei nemzetőrség egy részét Komáromba vezényelte. Besze János vezetésével augusztus 10-én 400 fős esztergomi csapat indult el Komárom felé. Az egyesült megyei csapatok 12-én érkeztek meg Komáromba, ám Mertz nem engedte be őket az erődítménybe, a városba szállásolta el a nemzetőröket. A legenda szerint Besze dörgedelmes hangvételű levélben szólította fel az osztrák parancsnokot, hogy adja át a várat, és ennek hatására egyetlen kardcsapás nélkül került magyar kézbe még aznap este. Noha valóban nem folyt véres harc Komáromért, azért nem is volt ennyire meseszerűen gyors és könnyű a folyamat: a várba ugyanis csak 16-án kezdhették meg a bevonulást Besze csapatai, a teljes nemzetőr zászlóalj 20-án vonult be. Az esztergomi nemzetőrök azonban zúgolódtak: noha kiküldetésük idejére kaptak anyagi juttatást, mégis aggódtak, hogy távollétükben elesnek a kenyérkereseti lehetőségüktől, családtagjaikról nem tudnak gondoskodni. Panasszal fordultak Mészároshoz, melyben azt kifogásolták, hogy városuk nem kapott hivatalos értesítést a kimozdításukról, Besze személyes dicsvágyának gondolják azt. Ráadásul Besze a táborban tartózkodik, így nem tudja ellátni a parlamenti munkáját, kérik az új képviselői választást, valamint – mivel komáromi tartózkodásuk felesleges, hiszen nincsenek szolgálatra beosztva – kérték hazavezénylésüket is. Ezeket a vádakat a báros augusztus 19-én, egy Batthyánynak írt levelében megismételte, melyre a miniszter augusztus 20-án válaszolt, finoman visszautasítva a rágalmakat és elutasítva a hazarendelési kérelmet. Kifejtette továbbá, hogy „kellemetlenül érintette Esztergom város közönségének ingerültsége”. A visszautasítás ellenére az esztergomi nemzetőrök egy része továbbra is vonakodott a komáromi szolgálattól, sőt, még szökésre is volt példa. Szeptember 25-én még mindig ott voltak, de hamarosan megtörtént a váltás, így mentesültek a szolgálat alól – hazamehettek.
Esik eső karikába…
1848 október 6-án forradalom tört ki Bécsben. A magyar csapatok a Lajta folyó mentén sorakoztak fel. Kossuth Lajos eközben toborzókörútra indult, melynek során 18-án érkezett a Dunán Esztergomba, ahol Besze irányítása alatt fogadták őt a városi nemzetőrök és a lelkes polgárok. A legenda szerint aznap heves eső hullott, a Kossuth tiszteletére összegyűlt tömeg rögtönzött dalba kezdett: ekkor született az Esik eső kezdetű Kossuth-nóta. Másnap a beérkező pesti nemzetőrökkel együtt indultak el előbb Komáromba majd Győrbe. Ám ez a hadjárat nem járt sikerrel, a császári-királyi csapatok folyamatosan vették át a hatalmat, 1849 januárjában Esztergom is osztrák kézre került, és egészen április 25-ig ott is maradt. Ekkor kelt Görgei Artúr tábornok, fővezér levele, melyben jelentette Kossuthnak: „Esztergom a kezünkben van.” Esztergom kulcsfontosságú volt mindkét fél számára: Ludwig Welden a császári-királyi csapatok főparancsnoka szerint mindenáron meg kell tartaniuk a várost, mert „onnan Buda hátulról megtámadható”. Az esztergomi nemzetőrség beállt az Újházi-vadászcsapathoz, megszervezték a 3. századot. A város stratégiai szerepét tovább erősítette az a tény is, hogy itt volt a központi táborkari iroda is, amely 1849 júniusában a fősereg hadműveleteit koordinálta.
„Hogy a sors urnájába nyúlni,/Életre vagy halálra húzni,/E nemzetnek lehet, szabad!”
Mint az közismert, a szabadságharc csúfos véget ért, az utolsó jelentősebb harcképes seregtest, a Görgei Artúr vezette feldunai hadsereg feltétel nélküli fegyverletételére 1849. augusztus 13-án került sor a Világos melletti szőllősi síkon, végül augusztus 24-25-én a Kazinczy hadosztály is megadta magát Zsibónál. A várak és erődök is sorra kerültek császári kézre, utolsóként – hosszas tárgyalásokat követően – október 2-4 között, a védők büntetlenségének fejében a komáromit is átadták az osztrákoknak. Alig ért véget a szabadságharc, máris kezdetét vette a megtorlás: Haynau, a magyarországi osztrák főparancsnok felállította a haditörvényszéket, melyek több száz tisztet és polgári személyt ítéltek halálra és még többet várfogságra. A véres megtorlást lassú konszolidáció követte, ám 1848/49 emlékezetét nem lehetett elvenni a magyaroktól: mégha csendesen is, de tovább élt a kollektívában. Évtizedekig tilos volt azonban bármiféle nyilvános megemlékezést tartani. Ennek ellenére 1860-ban fiatalok egy csoportja a munkásság által is támogatott tüntetésen összetűzésbe keveredett a rendfenntartó erőkkel. A megemlékezés tragikus véget ért: a katonaság rohama során halálos sérüléseket szenvedett Forinyák Géza joghallgató. Az 1867-es kiegyezést követően konszolidálódott némiképp a helyzet: Ferenc József nem tiltotta ugyan a megemlékezéseket, de nem is nézte jó szemmel. Elérkezett aztán a forradalom 50. évfordulója, 1898, amikor is Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc kezdeményezte a szabadságharc állami megünneplését, ám ekkor még a ’48-as törvények szentesítésének napját, április 11-ét tették meg ünnepnapnak. 1927-ben emelkedett azonban hivatalos állami ünnepnappá március 15. A kommunizmusban egy rövid időre megpróbálták betiltani, majd szigorú keretek között meg lehet tartani a megemlékezést. Végül a rendszerváltást követően az 1992. évi VIII. tv. alapján lett hivatalos nemzeti ünnepnap március 15.
