A megnyitón Popovics György átadta a megyezászlót a város első emberének, melyet együtt díszítettek fel a nemzetet és a szűkebb hazánkat jelképező szalagokkal.

Az emlékhelyek napjának programjaival a magyarországi emlékhelyek létezése és fontossága beépül a köztudatba, idén minden eddiginél több, 63 emlékhely csatlakozott a kezdeményezéshez - mondta a Nemzeti Örökség Intézetének társadalmi kapcsolatokért felelős igazgatója a programsorozat országos megnyitóján szombaton Esztergomban.

Töll László hozzátette, idén először adták ki 2000 példányban a nemzeti emlékhelyeket bemutató Emlékhelyek Lapját, amely modern grafikai eszközökkel mutatja be a 17 kiemelt történelmi jelentőségű helyszínt.

A megnyitón Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője előadásában Becket Tamás, Canterbury érsekének sorsát mutatta be, aki hite védelmében és az egyház függetlensége érdekében szembefordult az őt kinevező királlyal.

A miniszter kitért Esztergom és Magyarország ezer évre visszatekintő kiterjedt nemzetközi kapcsolataira, és párhuzamot vont az angol Canterbury és a magyar érseki székhely között, külön kiemelve Becket Szent Tamást, az angol egyház 1170-ben vértanúhalált halt vezetőjét, akinek tisztelete már a XII. század végén kialakult Esztergomban, ereklyéjét pedig ma is a bazilikában őrzik.

Az ünnepségen Pálmai Árpád karnagy és Vereckei Attila gitáros-énekes egyházi és világi zenés műsorral tette emlékezetessé. A program második felében Mohos Gábor segédpüspök, Major Balázs régész, tanár és Prokopp Mária művészettörténész professzor előadását hallgatta meg a közönség.

Az emlékhelyek napját 2019-ben negyedik alkalommal szervezte meg a Nemzeti Örökség Intézete, azzal a céllal, hogy változatos programokkal hívják fel a figyelmet a magyarországi történelmi és nemzeti emlékhelyek fontosságára, amelyek a történelem sorsfordító történéseire segítenek emlékezni.

A nemzeti emlékhelyeket, a magyar történelem kiemelkedően fontos helyszíneit törvényben ismeri el az Országgyűlés, míg a történelmi emlékhelyek listáját kormányhatározat tartalmazza.

Romanek Etelka köszöntője:

„Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság példája volt. Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság. Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.” A számvetés még hosszasan folytatódik, melynek a végén ezt olvashatjuk: „Írtam a quadok földjén, a Garam mentén.”

Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Püspök Atya! Tisztelt Igazgató Urak , Tisztelt Elnök Úr és Rektorhelyettes Úr! Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

Az imént elhangzott idézet Marcus Aurelius császár, sztoikus filozófus Elmélkedések című írásának kezdő soraiból való. Szinte kimondani is borzongató élmény, hogy az az imperátor, akiről Kosztolányi azt írja: „tapintja merészen a görcsös, szörnyü Medusa-valóság kő iszonyatját, s szól: ez van, ez nincsen, ez itt az igazság, ez itt a hamisság”, az a Marcus Aurelius, aki tudta, hogy a birodalom határait mindenáron meg kell védeni, ezért személyes jelenlétével akart katonái szívébe erőt önteni; ez a császár a mai Várhegy lábától nem messze, a békésen csordogáló Garam partján számot vet életével, mi több, bölcseleti témájú művének írásába kezd. Vajon mit láthatott Marcus Aurelius, miután ütközetek szüneteiben végigvonultatta tekintetét e számára ismeretlen, idegen területen? Milyen táj, milyen látkép igézetébe merülhetett, miután elhagyta Róma hét dombját, hogy farkasszemet nézzen Észak barbár népeivel? Sejthette? Aligha sejthette, hogy évszázadok múltán mindaz, amit akkor látott, ami mellett elhaladt, egy új világ, a maga nemében egy kis birodalom központja lesz…

„A valóságos, eleven Esztergomot hajóról pillantottam meg először a Dunán: s ez csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be. A bazilika magasból nyújtotta elibém keresztjét; az alkony aranyszőnyeget terített a hullámokon át a palotáig; fölötte széles ünnepi karzatot mímelt a várhegy fennsíkja, ahol nagypénzű s szenvedélyesen tervezgető prímások egykor a Magyar Siont ábrázolták ki.” Ez már Babits víziója Marcus Aureliushoz képest majd’ 1800 évvel később. Annak az Esztergomnak, benne a Várheggyel, a Bazilikával, a Prímási Palotával és a Vízivárossal, amely Pannonia provincia után idővel egy új állam első fővárosaként az egész magyar nemzet keresztény identitásának és kultúrájának mérföldköve lett. Szent Istvánt méltán nevezhetjük – Eperjes Károly színművésszel szólva – a legnagyobb magyarnak, hiszen döntésével nemcsak az európai integritását erősítette meg Magyarországnak, de kiemelve „húsvéttalan” állapotából, a kereszténység fölvételével a hit magvait vetette el, amely a megváltott lét tudatával olyan távlatot nyitott meg előttünk, amely mellett eltörpül minden evilági hatalom, birodalomépítő vágy, kicsinyes emberi acsarkodás.

Marcus Aurelius még üldözte a keresztényeket, Szent István a kereszténységben találta meg egy ország jövőbeni megmaradásának zálogát. Ez a gondolat és tett aztán összeforrt Esztergom történelmi létével. Esztergom jel lett a magyarság számára. Jel és egyben figyelmeztetés: „nem lehet számunkra elégséges ez a világ, hisz mindig valami másra is utal” – a német filozófus, Karl Jaspers szavaival élve. Ez a „más” a többletet jelenti, a transzcendens távlatot, a hit erejét, a szeretet végső győzelmét. Ez az a Szent István-i örökség, amely szakadatlanul száll apáról fiúra, korszakról korszakra valamennyi történelmi viszontagság zűrzavaros és emberi szemmel nézve reménytelennek látszó helyzetében is. Ezt az örökséget védte Balassi Bálint, aki életét sem kímélve, a Víziváros várfalánál dacolva a janicsár katonák túlerejével fegyvert ragadott, és a város szabadságáért, egy nemzet szabadságáért, a mi szabadságunkért még a halál torkában is honfitársait, „édes hazáját”, „jó Magyarországot”, a „kereszténységnek paizsát” védte. Ez a Szent István-i örökség Bakócz Tamásnak európai hírnevet szerzett, és kis híján a világegyház fejévé tette. Ez az örökség adott erőt és bátorságot Mindszenty József hercegprímásnak is, hogy szembeszálljon egy istentelen diktatúra lelketlen zsoldosaival, akik önteltségükben mindenhatónak gondolták magukat, gyűlölték a saját fajtájukat, idegen hatalmat szolgáltak, ártatlanok vérét ontották –gondoljunk csak a Sötétkapura, a buszra, a tankra, a hirtelen égbetörő kiáltásra, majd a végzetes csöndre, a gyászolók és árván maradtak golgotai magányára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

A Nemzeti Emlékhelyek Napja országos ünnepségsorozata idén Esztergomból indul. Szimbolikusnak tartom, hogy a Nemzeti Emlékhelyek Bizottsága minket, ezt a várost választotta kiindulási pontul. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni” – mondja a zsoltáros. Esztergom, mint „magyar Sion” – idézve újfent Babitsot, forrás és eredet. A görög-római mítoszhagyomány úgy tartja, hogy az aranykorban a folyók visszafelé folynak: a forrás felé, ahol minden kezdődik. Esztergom a magyarság szellemi, kulturális és vallási dimenzióiban ilyen megkérdőjelezhetetlen kiindulópont. Ide kell újra és újra visszatérnünk, az első városba, amelynek kisugárzása Európára is hatással volt.

Szent ez a hely. A vár bejáratánál található sztélé, amely a Nemzeti Emlékhely-rangot hivatott jelezni Európa egyik legnagyobb bazilikájának tövében áll. Az esztergomi Bazilika impozáns méreteivel, égbe magasodó kupolájával, lélegzetelállító oszlopsorával megtöri a tér homogenitását. A szent tér fizikálisan, de képletesen is uralja a profán világot. A szent és a profán ezen dichotómiája ugyanakkor Eliade nyomán a világban-lét két fajtájára, két egzisztenciális helyzetére is utal, másként megfogalmazva döntés elé állít minket. Csak a vallásos ember, a homo religiosus számára létezik ez a kétosztatúság. A bazilika, a román kori királyi várkápolna, avagy – Mátyás király nevelőjének, Janus Pannonius nagybátyjának – Vitéz János érseknek, reneszánsz tudósnak studiolo-termében található feltehetően Botticelli-freskó a négy allegorizált erényről a „szakramentumot”, a túlnanit hivatott képviselni. A bazilika túlméretezett idomai hangsúlyjel múló földi életünk végső céljára vonatkozóan. A Duna fölé magasodó északi homlokzaton elhelyezett vörösréz betűkből álló feliratot latunul olvashatjuk: „az odafönt valókat keressétek”. Esztergom programot, hivatást ad ezzel egész Magyarországnak, minden magyarnak határainkon innen és túl, de még Európának is.

„Az ünnepben az ember számára teljes gazdagságában tárul fel az élet szent dimenziója” – vélekedik Eliade. Esztergom polgármestereként azt kívánom városunk lakóinak, és mindazoknak, akik a mai napon valamely nemzeti emlékhelyen múltunk értékeit elevenítik fel, hogy tudjuk, tanuljuk meg őseink hitét, a nemzetért vállalt erőfeszítését, tudását és sokszor az önfeláldozást megkövetelő hazaszeretetét a jelenbe átolvasni. Hagyományaink értéket adnak, hozzá mérhetjük jelenünket, van viszonyítási pontunk. Ma Magyarországon a nemzeti emlékhelyek őrlángként világítanak, apró fényükkel az értékválság szürkületében is a helyes úton tartják lábunkat. Ma kitüntetett figyelem összpontosul Esztergomra.

Halljuk meg e város évszázados üzenetét!